Az újkori Ödipusz vérbosszúja

Filmkritika a 2003-as Oldboy című filmről

Az Oldboy c. film kiválasztásában nagy szerepe volt a film személyes hatásának és a dél-koreai filmipar egyre növekvő befolyásának is. A kritika tartalmaz közvetett és közvetlen utalásokat is a filmben szereplő fordulatokra, így annak elolvasása előtt ajánlott a film megnézése.

A történet 1987-ben kezdődik, az átlagos családapa Oh Dae-soo-val, aki kislánya születésnapján egy görbe este után egy olcsó szállodaszobának berendezett cellában ébred fel, amelyről akkor még nem tudja, hogy az elkövetkező 15 éves rabságának a helyszíne lesz. A fogsága időtartama mellett a fogvatartója nevét és bezárásának okát sem közlik vele, így az ebből jövő bizonytalanság és a magány az egykor éretlen és felelőtlen főhőst gyökeresen változtatja meg az évek múlásával. 15 év múlva egy napon váratlanul szabadon engedik és a kívül-belül megkeményedett, csak a bosszúra vágyakozó Dae-soo elindul, hogy megtalálja az ismeretlen ellenségét. Keresése során beleszeret Midóba, egy fiatal szakácsnőbe, aki viszonozza érzelmeit és segítséget nyújt neki. A nyomozása közben lassan feltárul Dae-soo múltja és megismerjük ellenfelét, Lee Woo-jint, akinek szintén a bosszúállás az egyetlen életcélja. A befejezésben a két szereplő végső összecsapásakor egy megtisztító erejű fordulat után a múltban történtek a felszínre kerülnek, a bosszú által vezérelt Oh Dae-soonak pedig döntenie kell, hogy képes-e együtt élni múltbeli cselekedeteinek tudatával.

A filmet a nemzetközileg is méltán elismert dél-koreai filmrendező, Park Chan-wook rendezte. Az Oldboy egy történetében nem összekapcsolódó bosszútrilógia második része. A nyugati filmes világ először a 2003-ban kijövő Oldboy c. film hatására figyelt fel a rendezőre, ami rögtön a British Independent Film Awards-on a legjobb független külföldi film díjának és a Cannes-i zsűri nagydíjának megnyerését eredményezte. Az utóbbinak a zsűritagjaként Quentin Tarantinó azt a megjegyzést tette, hogy ez minden idők legtarantinósabb filmje. A rendező 2016-os Szobalány c. alkotása pedig egy BAFTA-díjjal és egy Arany Pálma-jelöléssel gazdagította Chan-wookot a legjobb idegennyelvű film kategóriájában. Producerként a Chris Evans főszereplésével Pong Dzsunho által megrendezett Túlélők viadalához (Snowpiercer) járult hozzá, ami tovább erősítette a dél-koreai filmipar hatását a nyugati kultúrára. Pong Dzsunhónak a 2019-es Paraziták c. filmje, amely többek között két Oscar-díjat, Arany Pálma-díjat és Aranyglóbusz-díjat is nyert, ennek a folyamatnak a legutóbbi eredménye, amely után több kritikus is a nyugati filmipar alkonyát vetítette előre, nem először és nem is utoljára.

A nyugati népszerűségéhez a filmnek az is hozzájárult, hogy a történet alapja Szophoklész Oidipusz király c. görög drámája. Az ókori királyhoz hasonlóan Oh Dae-soo-nak egy a múltban nem tudatosan elkövetett szörnyű tettével kell szembenéznie. A drámával ellentétben azonban a főhős sorsát itt emberi kezek irányítják. Felmerül erkölcsi kérdésként, hogy az istenek helyett egymásnak bosszút szolgáltatni akaró két szereplőnek joga van-e mindehhez. Az őt ért nagy szerencsétlenség miatt ugyan a néző egyetért eleinte Dae-soo céljával, a végére a jó és a rossz megkülönböztetése azonban teljesen felborul és két emberi szörnyeteg közül egyik se tudja véghez vinni eredeti szándékát. A végső bűnhődést maguk választják és hajtják végre önmagukon. Társadalmi kérdésfelvetésként jelenik meg a filmben a televízió hatása az emberre. A börtönben Dae-soo egyetlen társa a televíziója volt, amely ugyan rövidtávon pótolta az emberi kapcsolatokat, de hosszútávon csak tovább erősítette magányát. Szabadulása után az emberekhez fűződő egészséges kapcsolódásra már képtelen, a többek között a tévé okozta felerősödött erőszakosság és a nemi eltévelyedése miatt. A másik kettő főszereplőnél is megjelenő magány oka a mind a hármuktól elvett egészséges családi kötelék. A magányra utal a többször elhangzó idézet is: ,,Aki nevet, azzal együtt nevet a világ. Aki sír, az egyedül sír.

Park Chan-wook a nézőt végig fogvatartó feszült kíváncsiságot, undort és döbbenetet a történetvezetés mellett különböző filmművészeti eszközök mesteri használatával éri el. Az egész filmre jellemző a hirtelen váltakozó gyors és lassú ritmus. Ehhez a forgatókönyv mellett a film zenéje is hozzájárul, és ennek komikusan groteszk hatása van néha. Példaként említhető Vivaldi Négy évszakának Tél című része. A nyugati nézőnek már túlságosan is erőszakos jelenetek a naturalizmus távol-keleti megközelítései, ahol minden ütés csontig hatol és egy kihúzott fognak a fájdalma a külső megfigyelőt is eléri. A kamera többnyire a közeli vagy félközeli nézőpontból veszi a történéseket. A szereplők arcát és annak minden rezdülését közelről figyelhetjük így meg. A ritka totál plánoknál pedig a környezet festőien (mint az egyik tömegverekedésnél) vagy utópisztikusan (a toronyháznál) van beállítva.

Mindezekkel a filmművészeti eszközökkel, a lehengerlő színészi játékkal és a zseniális forgatókönyvével a film az első megnézésekor minden azelőtt látott filmnél nagyobb hatással volt rám. A többszöri újranézés után is megmaradó hatás oka elsősorban az alapvetően nyugati gyökerű kérdésnek az újszerű megközelítése, amely nemcsak a tartalomra, de a formára is rányomta a bélyegét. A felmerülő temérdek erkölcsi kérdés és az azokra választ adó vagy azokat nyitva hagyó történet egy katartikus befejezéshez vezet, ahol a főszereplők emberségük legmélyére süllyednek. A pokolraszállásuk után pedig már csak egy fő kérdés marad: „Even though I’m no better than a beast, don’t I have the right to live?” Lee Woo-jintől eltérően, de az önmagát megvakító Ödipuszhoz hasonlóan ad erre választ Oh Dae-soo. A legvégső, Jóasszony által elvégzett, deus ex machina utáni mosolya Dae-soo-nak pedig már a nézőnek adja át e döntés értékelésének feladatát.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük