Orbán elmosogattatta a cuccaim

Két hete szemezek a kollégiumi asztalom sarkában egyre veszélyesebben növekvő, mosogatásra váró tányérkupaccal. Közhely szerint a határok az embert újabb és újabb kreatív megoldásokra kényszerítik. Ennek anekdotikus bizonyítéka a lassan egészségügyi kockázatot jelentő halom: tányérként használt mocskos edényfedők, idegen villák és teleszotyizott bögrék tesznek tanúbizonyságot a háztartási eszközök felhasználásának sokoldalúságáról.

De bármennyire is szeretném, az emlékművem nem hagyhatom meg az utókor számára. A véleménynyilvánítás szabadságát sárba tipró hatalom rendelete alapján a mai napon sajátkezűleg kell végeznem szellemi gyermekemmel. Az alkotással, amely az elmúlt időszakban teljesen a szívemhez nőtt. Legalábbis az asztalomhoz; a bögrém és az asztallap között kialakult ciniminiszes tejfolt kitartóan ellenáll az eltávolítási próbálkozásaimnak. Nem úgy, mint a Schönherz fala a kalapácsnak.

Egy ideig utoljára még magányosan kimegyek egy cigivel a koli teraszára agonizálni. Egy búcsúslukkokat szívó ismerős arc biccent rám, én meg vissza. Ennek se tudom a nevét, de most már igazából teljesen mindegy.

A választási törvényt hatalmi ízlés szerint továbbfűszerezni, meg a melegekkel kibaszni még belefér a veszélyhelyzetbe. Bocsánatos bűnök. De az, hogy az én magánéletembe ilyen mélységig szóljon bele a kormány, hogy úgy mosogassak ahogy ők fütyülnek… Szebb korokban ilyenkor a kockakövekhez nyúltak. Persze én is csak fejben vagyok ekkora punk. Kockakő helyett, a gépezet engedelmes fogaskerekeként megragadom a szivacsot.